Közönséges levesteknős

A közönséges levesteknős (lat.: Chelonia mydas, eng.: green sea turtle, green turtle, black (sea) turtle, Pacific green turtle) a teknősök (Testudines) rendjébe, a tengeriteknős-félék (Cheloniidae) családjába, és ezen belül a Chelonia nemzetségbe tartotó egyetlen faj. Elterjedési területe kiterjed a trópusi és szubtrópusi tengerekre világszerte, két különböző népességgel az Atlanti-óceánon és a Csendes-óceánon, de az Indiai-óceánon is megtalálható.

MEGJELENÉS:

Angol nevüket (green sea turtle) a bőr alatt zsírjuk zöld színéről kapták. Csak egy pár prefrontális (a két szem között található) szarupajzsuk van, más tengeri teknős fajok több párral rendelkeznek. A frissen kelt kicsit pikkelyei feketék, de 27-50 év alatt megváltozik a színük, amikor ivaréretté válnak. A konya alakja kerek és sima. Rövid orruk és erős „csőrük” van. Az állkapcsok rövidek és fogazottak, hogy megfelelően hasítsák és szaggassák szét a növényeket. A teknő kerek és négy-négy oldalsó lemezből áll. A haspajzs szintén négy pikkelyből áll.

A korai felnőttkorig nem lehetséges megkülönböztetni a nemeket külső jegyek alapján. Később ezek a jegyek: a farok hossza, a kloáka nyílása. A nőstények farka rövidebb és kloákájuk közelebb van a farok csúcsához. A hímek teknője valamivel kisebb, hosszabbak a karmaik és a farkuk. A hímek kloákája sokkal hátrább helyezkedik el a farkon.

A közönséges levesteknős a második legnagyobb tengeri teknős faj. A kikelő kicsik 25 g súlyúak és 5 cm-esek. A hasoldaluk fehér, a teknőjük kékesfekete. A fiatal egyedeknek kb. 40 cm hosszú a teknőjük, a fiatal felnőttek mérete 70 és 100 cm között van. A kifejlett teknősök nemtől függően 100-120 cm-re nőnek és 150-200 kg-ot nyomnak.

ELŐFORDULÁS ÉS ÉLŐHELY:

A közönséges levesteknős egy kozmopolita faj, megtalálható a trópusi és szubtrópusi vizekben. A párzási időszak alatt (júniustól augusztusig) gyakran találnak fészkelő helyet Ciprus és Törökország tengerpartjainál. Megfigyelték, hogy szívesen fészkelnek Izrael, Szíria, Egyiptom és Líbia tengerpartjainál is. Összességében elmondható, hogy ezek a teknősök mintegy 140 ország tengerpartján megtalálhatóak. Adóvevővel felszerelt nőstények szokásai azonban azt mutatják, hogy a párzási időszakon kívül vándorolnak az északi szélesség 40°-a és a déli szélesség 40°-a között. Ezek a területek a Csendes-óceán, az Atlanti-óceán, a Földközi-tenger és az Indiai-óceán északi részeit jelentik.

A levesteknősök gyakoriak a sekély trópusi és szubtrópusi vizekben úgy, mint a tengerparti strandokon. Táplálékuk a part menti vizekben gazdagon fellelhető alga és tengeri fű. A hímek és nőstények is a nagyobb tengeráramlatokat használják vándorlásuk során, így érkeznek meg a tengerparti strandokhoz. Miután a nőstények megtalálják az alkalmas lejtővel ellátott partszakaszt, tojásaikat a homokba rakják és visszatérnek az óceánba. A tojások kikelése után a fiatal levesteknősök is az óceán felé veszi első útjukat. A fiatalok tudják, hogy jó néhány évet a nyílt óceánon kell tölteniük, míg növekszenek és felnőtté válnak. Miután elérték az ivarérettséget visszatérnek a partszakaszukhoz és párosodnak.

ÉLETMÓD:

A közönséges levesteknősök élettartamára vonatkozóan nagyon kevés kutatás szól, a nyomon követhetetlenség miatt. A maximális élettartamukat 75 évre becsülik. Nem sokáig tartják őket fogságban, így a legöregebb teknős rekordja nem ismert.

Olyan nagyobb csapatokban utaznak, amely egyedei általában ugyanarról a tengerpartról származnak. A legtöbb idejüket úszással töltik, 20-90 km-t tesznek meg egy nap. Emellett jut idejük a táplálkozásra, alámerülésekre, szaporodásra és vándorlásra is. A fiatal teknősökről azt tartják, hogy gyorsabb úszók, a többi tengeri teknősnél, mint pl. az álcserepesteknős (Caretta caretta) vagy az olajzöld fattyúteknős (Lepidochelys olivacea).

Egész évben fenntartják a territóriumukat. Ide tartoznak párzási időszakon kívül a part menti táplálkozási területek és a kikelési partszakaszaik, amiket a nőstények fészkeléskor látogatnak. Egy territórium 3.8-642.2 hektár között mozoghat. Nem ismeretes, hogy aktívan védelmeznék a területüket.

Elsősorban a látásukat használják a növények és más zsákmányok észleléséhez, és a kommunikáció során is a vizuális megjelenítéseket részesítik előnyben. Felhasználják a hullámok terjedési irányait is a víz alatti tájékozódáshoz. Mágneses hullámokat szintén használnak a mélyvízi tájoláshoz. Egy tanulmány során megfigyelték, hogy a teknősök belső füle képes érzékelni azon a hullámok gyorsaságát és irányát, ami segíti őket az irányok meghatározásában. A nőstények kétfajta testbeszédet használnak a hímekkel való kommunikáció során függően attól, hogy párosodni akarnak vagy sem. Ha a nőstények hajlandóak párosodni, alázatosan hagyják, hogy a hímek felmásszanak a hátukra. Egyértelműen elutasító magatartásra utal, ha elkezdenek a hátsó lábaikkal elúszni a közelből, vagy ha megharapják a hímet, mikor túl közel megy. Van egy elutasító testhelyzetük is, ekkor olyan helyzetbe úsznak, hogy a haspajzsuk mutasson a hím felé és kitárják a végtagjaikat.

A frissen kelt kicsiket több ragadozó fenyegeti, mint a felnőtt példányokat. A tojások zsákmányául szolgálnak több szárazföldi emlősfajnak, hüllőknek és rákféléknek. Ilyen emlős pl. a jaguár (Panthera onca), a vörös róka (Vulpes vulpes), a kóbor kutyák (Canis lupus familiaris), az aranysakál (Canis aureus) és az emberek (Homo sapiens). A fiatal levesteknősöket a rövidfarkú rákok (Brachyura) és a bordás krokodilok (Crocodylus porous) ritkítják, amelyek a parton vagy a vízben támadnak rájuk. A kicsik egyetlen védekezési stratégiája, hogy nagy tömegben rohannak a víz felé. Ha a kicsik elérik a vizet újabb, veszélyekkel kell szembenézniük, a tigriscápák (Galeocerdo cuvier) és az óceáni fehérfoltú cápák (Carcharhinus longimanus) személyében. A cápák a felnőtteket is veszélyeztetik. Az ivarérett teknősök leghatékonyabb védelme a ragadozók ellen a nagy kemény teknőjük. Amikor a nőstények a partra mennek fészkelni, a fejük és a végtagjaik a ragadozók számára könnyen hozzáférhetővé és ez által sebezhetővé válnak. A levesteknősöket az emberek is vadásszák a húsukért.

A közönséges levesteknősök parazitáktól szenvednek, mint pl. a mételyek. Ezek az élősködők szív- és érrendszeri gyulladásokat okoznak, amelyek fertőzésekhez vezetnek és általában a teknősök halálát okozzák. A teknősökben megtalálható métely fajok: Learedius leardei, Carettacola hawaiiensis, Hapalotrema dorsopora, és Hapalotrema postorchis.

TÁPLÁLKOZÁS:

Kezdeti életszakaszukban fogyasztanak állati és növényi táplálékot is és fokozatosan térnek át a növényi étrendre. A fiatalok tápláléka kis tengeri gerinctelenekből, neustonic testektől, mint a Hydrozoa, mohaállatokból (Bryozoa), tengeri nyulakból (Aplysia), kis medúzákból (Medusoza) áll. Nagy mennyiségű növényt is fogyasztanak, mint az Avicennia schaueriana, a Spartina alterniflora, amelyek gyakran megtalálhatók a sós mocsarakban. Étrendjük különböző vörös és zöld algákból is áll, mint pl. a Bostrychia, a Caloglossa, a Compsopogon, a Polysiphonia, az Ulva lactuca, a Gayralia és a Rhizoclonium. Mivel a zöld tengeri teknősök egész életük során rendkívül aktívak, táplálékuk kiválasztásában sokszor megalkuvók.

Szerepet játszanak ökoszisztémájukban, elősegítik a tápanyagkörforgást és a tengeri fű újranövekedését. Mivel a teknősök a tengerfenéken legelnek, nitrogénben gazdag trágyát adnak székletük által.

SZAPORODÁS:

A párzási időszak alatt a hímek és a nőstények is több egyeddel párosodnak. A párosodás a fészkelésre alkalmas partok menti sekély vizekben történik. Amikor a nőstény elfogadja a hímet, a hím felmászik a hátára és „megragadja a vállát”. Az aktív párosodást gyakran "kísérő" hímek közelítik meg, amelyek a párba kapcsolódnak. Néha ezek a „kísérő” hímek megpróbálják eltávolítani a párosodó hímet. Ha a párosodó hím fenyegetve érzi magát a kísérőktől, abbahagyja a párosodást, hogy elkergesse őket. A szaporodás egy bizonyos szisztémát követ: a hím felkeres egy nőstényt, vizuálisan megvizsgálja és elkezd közeledni felé, a nőstény vagy elfogadja, vagy elutasítja a hímet, ha az előbbi, akkor jön létre a párosodás. A párzás több órán át is eltarthat, a leghosszabb 119 óráig tartott. Átlagosan 15 nap telik el a párzás és a tojásrakás között.

A nőstények 2-4 évente június és szeptember között felkeresik a partszakaszt, ahol ők kikeltek. Ha nem erre a partszakaszra térnek vissza, akkor a kelési helyükkel megegyező textúrájú és homok színű partot fognak választani. A nőstények hasonló műveletsort hajtanak végre a partra érve. Elkezdik eltakarítani a törmeléket a kiválasztott területről, mellső lábukkal lyukat ásnak a homokba, lerakják a tojásokat, ezeket homokkal fedik be, hogy álcázzák és elrejtsék, majd visszatérnek a tengerbe.

A nőstények 1-9 fészekaljat raknak egy szezonban, de átlagosan körülbelül 3-at. Mindegyik fészekalj 75-200 tojást tartalmaz. A tojások mérete 35-58 mm átmérőjű. Mint a legtöbb teknős esetében a tojáson belüli fejlődésüket a hőmérséklet befolyásolja. Ha a fészek hőmérséklete 28.5°C-nál alacsonyabb, több hím fog kelni, míg 30.3°C-nál magasabb hőmérséklet esetében a nőstények aránya nő. Az inkubációs idő a fehér lágy héjú tojásban mindkét nem esetében 30-90 nap között van, függően attól, hogy nedves vagy száraz évszak van. Általában a nedves évszakban több ideig tart az inkubáció. A kis teknősök 25 g súlyúak, 5 cm-esek és egyből a víz felé veszik az irányt, ahol megkezdik önálló életüket.

A nőstények gondoskodása csak a tojások lerakásáig és a fészek álcázásáig terjed.

MEGŐRZÉS:

A közönséges levesteknőst az IUCN vörös listája szerint veszélyeztetett fajnak kell tekinteni. A veszélyeztetett fajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezmény az I. függelék I. pontja alá tartozó fajnak sorolja be, amely a legveszélyeztetettebb és leginkább veszélyeztetett fajokat tartalmazza. Ez a konkrét függelék meghatározza, hogy e faj kereskedelme tilos, kivéve, ha kutatási célra használják. E tilalom alóli kivételek csak behozatali és kiviteli engedélyekkel érvényesek.

Az Egyesült Államok szövetségi listája szerint néhány levesteknős veszélyeztetett, de a populáció többsége csak fenyegetett státuszú. A veszélyeztetettnek találtak a földközi-tengeri, a közép- nyugat-csendes-óceáni és a közép- dél-csendes-óceáni populációk. Ezen egyedek veszélyeztetettsége a tengeri halászoknak köszönhető, akik a fiatal és felnőtt teknősöket elfogják táplálkozási- és fészkelő területeiken. A halászati technikák magukba foglalják a következőket: szigonyozás, kézzel fogás, hálózás, hurkozás, a teknősöket a hátukra fordítják és sok más módszer. A mesterséges fények is fenyegetik őket. Ez komoly veszély, mert a tengeri teknősök néha a mesterséges fényt összekeverik a napfénnyel. Úgy vélik, a mesterséges fények megzavarják őket, és hatással van az általános és a fészkelési szokásaikra. A mesterséges fénynek ezekre a teknősökre gyakorolt konkrét hatásai közé tartoznak, hogy a felnőttek nem lesznek képesek visszatérni arra a partszakaszra, ahol ők keltek és a fészkeiket befejezetlenül hátrahagyják.

Az ilyen jellegű teknősök megőrzésére tett erőfeszítések során törvényeket hoztak létre és sikeresen csökkentették a halászat által jelentett veszélyeket. Például mind az Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálata, mind a Nemzeti Tengeri Halászati Szolgálat betartatja azokat a törvényeket, amelyek tiltják a tengeri teknősök földön és vízen való elfogását. A levesteknősök megőrzését elősegítő egyéb szerveztek közé tartozik az ASEAN a tengeri teknősök megőrzéséről és védelméről szóló egyetértési nyilatkozat, az Atlanti-óceán Afrika partjainál található tengeri teknősök védelméről szóló egyetértési nyilatkozat és a tengeri teknősök védelméről és megőrzéséről szóló Amerika-közi Egyezmény. Bár ezek a megállapodások pozitív hatást gyakoroltak a levesteknősök élettartamára és populációjára, ez a faj továbbra is veszélyben van a part menti halászat miatt.

Számos más ország is törvényeket hozott a tengeri teknősök védelmére, de a levesteknősöket továbbra is vadásszák a tojásuk és a húsuk miatt bizonyos területeken, mint pl. Délkelet-Ázsiában. A páncéljukat szintén felhasználják dísztárgyak és ékszerek készítéséhez.

Forrás: animaldiversity

Képek: google